blonde's blog

Az ember nem is gondolná, hogy mennyire meghatározó lehet a hétköznapokban az, hogy valaki már nincs velünk. Persze gondolunk rájuk, de valamilyen szinten mégis kizárjuk őket a mindennapi életünkből...
Most, hogy drága édesanyám halálának évfordulója van, kicsit belegondoltam dolgokba részletesebben. Sokmindenre csak most jöttem rá viszonylagos felnőtt fejjel és csak most kezdtem el értékelni dolgokat, amiket édesanyám felém tett. A szeretete, gondoskodása és nevelése nyomot hagy rajtam és amit tőle kaptam, azokat most tudom felhasználni...most, ezekben az időkben tudom felhasználni mindazt, amit vele átéltem. Hogy jó-e az,ami megtörtént, nem mondom, hiszen hülyén is hangzana...de mivel így alakultak a dolgok azt kell hasznosítanom, amit kaptam és nem többet. Mindenesetre mindent amit megtanultam szívesebben cserélném el akár 5 percnyi újbóli találkozásra is csak hogy elmondhassam, mennyire szerettem és szeretem Őt. Bizonyára most is tudja, de nem látom...maximum csak tudom. Az meg nem ugyanaz. És igaz a mondás, hogy csak akkor kezdünk el valamit igazán értékelni, ha az már nincs velünk, ha már elvesztettük. Öt éve, hogy meghalt mégis olyan, mintha tegnap veszítettem volna el...körülbelül a fájdalom is ugyanolyan erős. Nem múlt még az évek során sem, bár azóta valamennyire felnőttem, másképp kezelek dolgokat. Mégis bennem van a kérdés, hogy milyen ember lettem volna, ha tovább marad velünk az élők sorában...Vajon akkor is ilyen irányba változom, akkor is ilyen lelki körülmények között élnék, mint most? Nem tudni erre a választ. Talán felesleges is rá gondolni. Ennek ellenére minden nap látom Őt...ahogy belenézek a tükörbe Őt látom...csak fiatalabb kiadásban. Mindig mindenki akivel találkozom azt mondja, hogy hasonlítok rá. Erre büszke vagyok, de sokszor nem erről az oldaláról szeretném megközelíteni a dolgokat. Szép, hogy hasonlítok valakire, de egyben úgy érzem másnak fájdalmat okozok azzal mélyen, hogy mennyire emlékeztetem Őt az édesanyámra. Rossz dolog és  nem is nagyon kezelhető...nem rejtőzhetek álarc mögé, mert ilyen vagyok. Csak jó lenne, ha nem okoznék fájdalmat...hogy tudnék kibékülni ezzel a gondolattal? Segítség... :(
Mindenesetre nagyon hiányzik az édesanyám...túl nagy űrt hagyott maga után, amit orvosolni is elég nehéz-egy ilyet mondjuk sose könnyű...de vigasztal a tudat, hogy talán egyszer valamikor újra láthatom és nemcsak fényképekből kell rá emlékeznem...
Szeretlek drága édesanyám!!!