blonde's blog

Mint már oly sokszor,így most is csak cikáznak a gondolataim...mivel már régen írtam ide,így nem is csoda.
A legelső gondolatom,amit szeretnék leírni,az egy hírrel kapcsolatos,ami az utóbbi időben a híradókban terjengett.Ez a hír pedig nem más,mint a hollandiai "donor-show".Bizonyára mindenki hallott róla,tehát nem kell részleteznem.Mindenesetre felháborított,miszerint egy haldokló veséjéért lehet küzdeni...ez milyen már?!Ilyen tempóban lassan 20 év múlva a piacon fogják az emberi szerveket árulni,cserélni,stb,stb...mindezt persze 100 forintért...mint a cigányok a csokis vackaikkal: "Egy csoki egy szááááázas." Na,itt csak annyi különbség lenne,hogy a csoki helyett vese lenne,vagy bármilyen más szerv.Szóval;UNDORÍTÓ!!!!Kedves olvasóim nem tudom persze,hogy mit gonodlhatnak erről az egészről,de én úgy vélem,hogy ez kicsit sérti az illető vese tulajdonosát.Belegázol mind a lelkivilágába,mind a családja életébe...de ha maga a vese tulaja jelentkezett erre a showra,akkor egy komplett elmebetegről van szó..."Neki már úgy is mindegy,vihetik",vagy mi a csuda???Nem értem a mai embereket...de lehet,hogy csak velem van a baj.
Más!
Nagyon sokféle családot láttam már,kicsit és nagyot is,hangosat és csendeset egyaránt.Akármilyen is a család,úgy vélem,ez a legnagyobb ajándék,amibe rögtön beleszület az ember.Rögtön lesz nagybácsija,nagynénije,unokatestvérei,nagyszülei...a családot úgy kapjuk,ahogy van,azon nem nagyon lehet alakítgatni és megválasztani sem lehet az egyes tagokat.Én mindig szerettem volna egy ténylegesen élő családot...ahol a családtagok összeülnek egyes különleges alkalomkor,és együtt nevet,vitázik,cseveg,stb.Ez szinte soha nem adatott meg az életemben,csak talán kétszer-háromszor.Ez a 19 év alatt elég elenyésző számba ment,legalább is én így gondolom.Míg mások tudnak találkozni,mert fontos nekik ez a fajta együttlét,úgy mások megfeledkeznek arról,hogy végtére is a rokonok is fontos szerepet játszhatnak az életünkben.Pesten lakó rokonaimnak a száma sem túl kevés,mégis szinte soha nem látom őket,soha nem találkozunk...pedig az egyikkel egy kerületben is lakunk.Szomorú dolog ez,és ez a pont mindig fájdalmasan érint.Különösen akkor,ha próbálkozom,de valahogy mindig rosszul sülnek el a dolgok.Kérdem én,meddig van az a pont,amikor az ember azt mondja,hogy "igen,én még keresni fogom csak azért is,és addig rágom a fülét,míg nem találkozunk".És mikor van az a pont,amikor már azt mondjuk inkább,hogy hagyjuk az egészet a fenébe.Nem is tudom...én sokszor próbáltam kialakítani bármiféle kapcsolatot az unokatestvéreimmel,de a korkülönbség miatt sokszor ez nagyon nehezen ment.Mindenesetre szeretném,ha néhány rokonommal is nagyobb kapcsolat lenne egy "Szia,hogy vagy?"-nál...
Megint csak más téma!
Gondolkodtatok már el azon,hogy vajon mire lehetne képes egy ember,ha agyának majdnem összes területét ténylegesen felhasználná?!Néha annyira hiányozna egy kis plusz,amitől hamarabb mennek a fejembe a dolgok,amitől gyorsabb és hatékonyabb vagyok...mindezeket a dolgokat persze fejlesztéssel meg lehet oldani,az igyekezet is sokszor közrejátszik...de az a plusz tehetség,amit az agyunkkal felhasználhatnánk...milyen  jó is lenne.Érdekes lenne például,ha egy ember egy 500 oldalas könyvet mondjuk egy óra alatt el tudna olvasni.Erről egy film jut eszembe,ahol egy robot kb egy perc alatt elolvasott egy krimit.Sajnos már nem emlékszem a film címére,csak arra,hogy a robotot nagyon aranyosnak és kedvesnek találtam.Bár,ami azt illeti,a Kétszáz éves ember c. filmnél semmi sem tesz túl.Nekem mindig is az marad a legelső számú robotos film.Nem csak,hogy megindító,de tanulságok is vannak benne-legalábbis ahogy én azt többszöri látásból megítélem.Szóval,mindenkinek ajánlani tudom a filmet.
Nos,mára ennyi voltam.Remélem nem sok ilyen nagyszünet lesz az írásaim között,bár igyekszem a tényleges hézagokat megszüntetni.Mindenkinek kellemes jó éjszakát kívánok!