blonde's blog

Nemrégiben szemtanúja voltam egy-véleményem szerint-féltékenységi jelenetnek...mindez persze mikor és hol lehetett volna a legjobban "megrendezni", mint nálunk a téren, éjjel fél kettőkor. Az alaphelyzetben egy nő volt a téren, plusz még három pasas. Egy,aki berúgott és őrjöngött és mind a két pasinak neki akart menni és a nő,aki vélhetőleg a részeg pasi barátnője vagy felesége lehetett. Mindenesetre az őt védelmező "ifjak" próbálták lenyugtatni a felbőszült pasit...nem mondom, kissé hangos volt a tér a megsebzett szívű férfiú artikulátlan de annál trágárabb orditásától. Nemsokára megjelent a szerető, plusz még pár férfi, akik emelték a már anélkül is paprikás hangulatot. Lényeg az, hogy a részeg pasas semmilyen fajta vigaszt vagy nyugtatást nem tűrt el, egyre csak péppé akarta verni a társaságot és kiordibálni belőle mindazt, ami nyomta őt. És ha ez még nem lett volna elég, meg is jött a rendőrség...próbálták szétszedni a társaságot, ami valamennyire sikerült is, de ahogy elmentek a részeg megint nekikezdett, de végül mindenki-köztük  a feleség is-ott hagyta egyedül a téren...ők úgy gondolták, hogy ennél többet nem tehetnek, így mindenki elhúzott a maga kocsijával és kész...mindenesetre megdöbbentő volt végignézni, hogy egy ember az alkohol és a harag hatására mennyire elveszíti az emberi mivoltát. Az, hogy férfi férfit üt meg, az még valamennyire elviselhető,mert egyenrangú féllel kezd ki...de mikor már egy nőt üt meg vagy lök neki erősen egy kocsinak,azt már nem tartom egyáltalán emberinek. Akár részeg legyen az illető, akár nem. Nem tudom, hogy hogyan végződhetett a történet, mindenesetre engem még sokáig foglalkoztatott. Pont kommunikáció vizsga előtt történt mindez, így viselkedés szempontjából számomra teljesen gyakorlatias példa volt ez a "mindennapi" élet kommunikációjából...nem mondom, hogy fel tudtam használni, csak tanulságosnak bizonyult. Nekem az volt. De ezek után mégjobban utálom mind a megcsalást, mind a részeg tahókat, és a pénzes muksókat egyaránt, akik mindennel fel tudnak vágni, csak éppenséggel lelki tartalommal nincsenek ellátva. Ebben az egészben meg csak az a legszomorúbb, hogy mindenki saját magának köszönheti, hogy ilyen helyzetbe jut...hiszen mindennek van valami oka, valószínűleg a megcsalásnak is volt...mindenesetre ebből a helyzetből senki nem kerülhet ki teljes mértékben győztesen.

Tegnap esett a hó...milyen csodálatos is volt...először csak pár szem, utána meg egy egész függöny zúdult a tájra. Régen örültem ennyire a hóesésnek...vagy nem is annak, hogy esik, hanem magának a látványnak. És ahogy kint voltam, jártam az utcákat vásárláskor, tele lett a sapkám, sálam, kabátom finom hópelyhekkel...de nem zavart, inkább csodáltam, hogy milyen szépen is áll össze egy nagyobb hópehely és hogy milyen könnyed. Néha eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha mi is ilyen könnyedek tudnánk lenni. Csak úgy a szélre bízni magunkat és szállni felhőtlenül. Mindenesetre nagyon megnyugtató jelenség volt ez számomra és az utóbbi napokban most éreztem igazán nyugodtnak magam...furcsa, hogy pont a havazás váltotta ki ezt belőlem, de amint este a templomhoz értem, már olyan voltam, mint akit benyugtatóztak...hihetetlen érzés volt. Akkor, arra a rövid kis időre, amit kint töltöttem a havas utcán, kitörölt belőlem minden nyomasztót.  De más gondolat is eszembe jutott a hóesésről, mikor kint ballagtam.
Eszembe jutottak a kisgyerekkori emlékeim, mikor még vidéken laktam és lehetett nagy hócsatákat rendezni és hóembert építeni...egyszer még egy kis kunyhót is készítettem megfagyott hótáblákból...marha jól nézett ki. Hiányoznak néha ezek a régi idők, szerettem azokat a havas teleket, jó móka volt mindig elmerülni a hóban és angyalkát csinálni. De szerintem ez az érzés mindenkinek ismerős, nagyon nem kell magyaráznom. Ilyenkor jut eszembe, hogy milyen jó volt kisgyereknek lenni...vissza akarok menni az időben,most...hülyülni szeretnék kötöttségek nélkül, amikor nem számít az, hogy hamarosan belépek a második x-be... :) Mindenesetre remélem legalább többször fog esni a hó, ha nem is fogok angyalkát csinálni, de legalább gyönyörködök majd a havas tájban... :)

Az ember nem is gondolná, hogy mennyire meghatározó lehet a hétköznapokban az, hogy valaki már nincs velünk. Persze gondolunk rájuk, de valamilyen szinten mégis kizárjuk őket a mindennapi életünkből...
Most, hogy drága édesanyám halálának évfordulója van, kicsit belegondoltam dolgokba részletesebben. Sokmindenre csak most jöttem rá viszonylagos felnőtt fejjel és csak most kezdtem el értékelni dolgokat, amiket édesanyám felém tett. A szeretete, gondoskodása és nevelése nyomot hagy rajtam és amit tőle kaptam, azokat most tudom felhasználni...most, ezekben az időkben tudom felhasználni mindazt, amit vele átéltem. Hogy jó-e az,ami megtörtént, nem mondom, hiszen hülyén is hangzana...de mivel így alakultak a dolgok azt kell hasznosítanom, amit kaptam és nem többet. Mindenesetre mindent amit megtanultam szívesebben cserélném el akár 5 percnyi újbóli találkozásra is csak hogy elmondhassam, mennyire szerettem és szeretem Őt. Bizonyára most is tudja, de nem látom...maximum csak tudom. Az meg nem ugyanaz. És igaz a mondás, hogy csak akkor kezdünk el valamit igazán értékelni, ha az már nincs velünk, ha már elvesztettük. Öt éve, hogy meghalt mégis olyan, mintha tegnap veszítettem volna el...körülbelül a fájdalom is ugyanolyan erős. Nem múlt még az évek során sem, bár azóta valamennyire felnőttem, másképp kezelek dolgokat. Mégis bennem van a kérdés, hogy milyen ember lettem volna, ha tovább marad velünk az élők sorában...Vajon akkor is ilyen irányba változom, akkor is ilyen lelki körülmények között élnék, mint most? Nem tudni erre a választ. Talán felesleges is rá gondolni. Ennek ellenére minden nap látom Őt...ahogy belenézek a tükörbe Őt látom...csak fiatalabb kiadásban. Mindig mindenki akivel találkozom azt mondja, hogy hasonlítok rá. Erre büszke vagyok, de sokszor nem erről az oldaláról szeretném megközelíteni a dolgokat. Szép, hogy hasonlítok valakire, de egyben úgy érzem másnak fájdalmat okozok azzal mélyen, hogy mennyire emlékeztetem Őt az édesanyámra. Rossz dolog és  nem is nagyon kezelhető...nem rejtőzhetek álarc mögé, mert ilyen vagyok. Csak jó lenne, ha nem okoznék fájdalmat...hogy tudnék kibékülni ezzel a gondolattal? Segítség... :(
Mindenesetre nagyon hiányzik az édesanyám...túl nagy űrt hagyott maga után, amit orvosolni is elég nehéz-egy ilyet mondjuk sose könnyű...de vigasztal a tudat, hogy talán egyszer valamikor újra láthatom és nemcsak fényképekből kell rá emlékeznem...
Szeretlek drága édesanyám!!!

Egyedül vagyok a lakásban, a zene dübörög, én meg próbálok totálisan kikapcsolni. Az elmúlt időszak elég eseményterhes volt, ezért sem írtam ide. Először is meg kellett szoknom a körülöttem kialakult új környezetet, az egyetemet, a kolit, az új arcokat, stb,stb. Most végre leállhatok kicsit és vééégre foglalkozhatok a dolgaimmal is, azzal is, ami a felszínen van, de azzal is, ami igazán mélyen lakozik bennem. A koliban nincs időm a saját dolgaimmal foglalkozni, a saját lelkemre.,maximum nagyon kis részben-az viszont nem elég. Itthon az a jó, hogy csönd van..az a csönd, mikor nem nyüzsög melletted senki, csak azt a zenét hallod, amit te éppen beteszel és kész. Akkor csak te vagy, a zene, meg a gondolataid. Jó érzés ezt néha átélni úgy, hogy közben tudod, hogy biztosan nem zavar meg senki. Szeretem a társaságot nem ezt mondom, de néha ilyen is kell. Főleg úgy, hogy a zene hiányzik valamilyen szinten az életemből...erre csak most jövök rá igazán. Eddig ezt nem vettem észre, hiszen minden nap zenét tanultam, állandó zenei aláfestéseket hallgattam a nap 24 órájában, de ma már bármilyen formában el tudnám viselni a zenét, csak legyen. Akár tánc, akár csak úgy magamnak énekelni, meg ilyenek. Remélem a kamarakórus dolog tényleg összejön és akkor találkozom a régi arcokkal, akiket jól ismerek és akikkel sokat léptem fel anno az elmúlt évek során. Múltkor is olyan jó volt velük találkozni, látni, hogy ki mennyit változott a nyár óta, kinek mi lett a terveivel,stb,stb...mindenesetre most jöttem rá,h szerettem azt a sulit- a sok megterhelő próba és veszekedés ellenére is. Egy biztos, szép éveket töltöttem ott, tele eseménnyel, valamiféle színészkedéssel,koncertekkel.
Egy biztos, gyerekemet majd tuti zenére fogom taníttatni...az nekem már mind1, hogy mit tanul, csak tanuljon zenét. Hogy érezze a zene szükségét a mindennapokban, ne csak a bulik szintjén. Régebben még gondolkodtam rajta, hogy továbbtanulok majd ének szakon, de egyenlőre ez pihentetve van...de szerintem ez már csak álom marad, mint megannyi más, amit régen elképzeltem. Mindenesetre örülök,h anno az operatatagozatra eljutottam és az Operában játszhattam-onnan kezdődött igazán minden, ennek köszönhetem a zene iránti tényleges,mély tiszteletemet. És hogy miért írom én ezt le? Nem is tudom, talán azért, mert jelenleg tényleg nagyon hiányzik ez a közeg. Talán hónapok múltán már eszembe se jut, de most...mindenesetre soha senki ne hagyja el a zenét, ha már azzal foglalkozott...egy olyan értéket képvisel minden zenész, amelyet a mai világban élő emberek csak egy töredéke mondhat magáénak. Csodálatos dolog, amelyben mi alaposan kivehetjük a részünket és amelyben igazán kiélhetjük magunkat. És amiben én is kiélhettem minden művészi adottságomat és minden érzésemet.Tehát, csak ennyit mondhatok zárásként: Viva la musica!

Tegnap előtt lett vége a diósjenői csendes7-nek, amin most voltam ott másodszorra. A hét témája "Az elfelejtett tükörkép" volt, amit érdekesnek találtam. Egész héten Péter apostolról és a saját énképünkről volt szó. Hogy mi alakítja az énképünket, milyen szerepet töltünk be a különböző csoportokban,stb,stb...hihetetlenül megmozgatott a téma, jóformán az egész énképemet, a saját magamról kialakított véleményt kellett átformálnom. Egy hét önvizsgálat után beláttam, hogy rengeteg hibám van, amin változtatnom kell, mind Isten felé, mind magam felé. Megtanultam, hogy ha alaposan akarjuk felépíteni személyiségünket, ne hagyjuk Istent. Bűnös ember mivoltomból sajnos sokszor kihagytam Istent az életemből, mert bár imádkoztam, nem volt rendszerem, amiben Istennel együtt éltem volna. Ezen nagyon szeretnék változtatni,a hibáimat-melyek számomra nehéznek és súlyosnak tűnnek-ki szeretném javítani, alakítani rajta, hogy jobb emberré váljak. Isten úgy sem ad ki számomra olyan feladatot, amit ne teljesíthetnék, tehát elméletben nem lenne akadálya annak, hogy mindezen lépéseket megtegyem. Ez az egy hét elég volt arra, hogy lelkileg feltöltődjek és újult erővel kezdjek neki az egyetemnek, az életemnek.
Holnap fogok indulni a többiek után a biciklitáborra, ami remélem megint jó lesz, bár sajnálom, hogy nem tekerem végig a távot, dehát beiratkozás van Piliscsabán. Kicsit félek, hogy edzés nélkül most fáradtan nem fogom bírni a biciklizést,de Isten megsegít,remélem... :-)

Avagy a Coca-cola...nekem mindegy, hogy ki hogyan írja vagy mondja. Egy a lényeg: rettenetesen káros mindenki számára, gyerekre és felnőttre egyaránt. Hogy miért is? Szerintem az alábbi kis rövid cikk teljes mértékben megmutatja,íme:


 Az USA több államában a rendőrség baleseti helyszínelői 2 gallon
(kb. 7 liter) Cola-t visznek magukkal, hogy a baleseteknél az
úttestre folyt vért azzal távolítsák el.

 Ha egy steak-et egy tálba tesznek és Cola-val leöntik, két nap
alatt feloldódik.

 A WC-kagyló tisztítása: önts bele egy dobozos Cola-t a kagylóba
éshagyd ezt az igazi(?) csodaszert(?) egy óráig hatni, utána öblítsd
le. A kagyló maradéktalanul tiszta lesz.

 Rozsdafoltok eltávolítása egy krómozott felületről: dörzsöld be a
felületet egy Cola-ba áztatott alumíniumfóliával.

 Az autóakkumulátor pólusairól könnyedén eltávolíthatod a
korróziót,ha egy doboz Cola-t ráöntesz. Figyeld, ahogy pezseg.

 Egy berozsdásodott csavart könnyen meglazíthatsz, ha egy pár
percig egy Cola-ba áztatott rongyot teszel rá.

 Ha kenőanyagokat akarsz eltávolítani egy szövetből, önts bele a
mosógépbe a mosószer mellé egy doboz Cola-t, és futtasd le a programot.
 Eltávolítja a szélvédő szennyeződéseit is!

Hasznos információ:

 A Cola aktív hatóanyaga a foszforsav, melynek pH értéke 2,8.

 Egy vasszöget négy nap alatt old fel. A foszforsav kioldja a
csontokban lévő kalciumot és hozzájárul a csontritkulás kialakulásához.

 A Coca-Cola szirupot koncentrált formában szállító tartálykocsikat
különösen korrodáló, veszélyes anyagokat jelző táblával kell ellátni.

 A Cola-t már 20 éve használják a teherautók motorterének
tisztítására!

Szóval, mit szeretnél inkább, egy pohár tiszta vizet, vagy egy
Cola-t?????

Nos,ennyi a cikk, de szerintem mindenki elképzelheti, milyen káros a szervezetünkre ez a népszerű ital...mindenesetre én nem szeretnék egy olyan innivalót inni, amiről tudom, hogy még mire használják...szóval én talán inkább maradok a szénsavmentes és barátságosabb innivalóknál, mint például a gyümölcslevek. Persze, ha valaki mérgezni akarja magát, az csak folytassa nyugodtan...nekem nem kell a szemét, és remélem a kedves olvasóim is így vannak vele. Tehát jobban figyeljünk oda, mit is fogyasztunk valójában!

A fent megemlített cím szerintem majdnem hogy mindent elmond. Az elmúlt napokban olyan környezetben voltam, ahol sok volt az idős ember...volt alkalmam megfigyelni-mint azt már oly sokszor kíséreltem meg- hogy egy korosodó emberen mennyire meglátszik az, ahogyan élt. Egy ember arcára ráül egy idő után mindaz, amit átélt. Meglátszanak döntéseink, a velünk megesett események, az idő hozta változások...ha valaki gondterhelten élt, meglátszanak mély ráncaiból, melyek legtöbbször a homloknál húzódnak. Vajon ezek az emberek mennyi megpróbáltatáson estek át, hogyan viselték a rájuk nehező terheket és döntéshelyzeteket?! Mindenesetre biztos, hogy életük korántsem volt a legfelhőtlenebb. Viszont aki pozitívabban, megfontoltabban élt, talán könnyített terhein. Aki mindenesetre boldog volt, leginkább nevetőráncai vannak a szem mellett, a szem sarkában. Szeretem ezeket a ráncokat, mert mindig valami pozitív erőt sugároznak-legalább is számomra igen.
Egy biztos, mostmár egyre jobban érzem azt, hogy nem mindegy, hogy hogyan éljük le az életünket, hogyan döntünk és hogyan cselekszünk a különböző elénk táruló helyzetekben. Én szeretnék egy jóságos arcú, ősz öreg néni lenni, akin ugyan meglátszik a kor, de kisugárzásában még mindig pozitív, erőt sugárzó. Remélem életemben mindig olyan döntéseket tudok majd hozni, ami a legkevesebb rossz behatást hozhatja mind nekem és a családomnak, és a környezetemnek is. Csak szeretnék viszonylag nyugodt életet, és szeretnék boldog lenni. Remélem Isten megsegít majd és végigkísér utamon, megmutatva mindig, hogy merre menjek, melyik a helyes út, amikor választanom kell.

Előre is elnézést kedves olvasóim, hogy gondolataimat nem osztottam meg itt, de nem volt olyan alkalom, mikor nyugodtan le tudtam volna ülni a gép elé, hogy leírhassam dolgaimat. Így ez most mára maradt...de jobb később, mint soha! ;-)
Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de engem ez a nagy meleg eléggé megvisel...ha belegondolok, hogy annak a lehetősége elég nagy, hogy a további nyaraink is ilyen melegek lesznek, nos nem tudom, hogy azt hogyan fogjuk bírni és kezelni egyaránt. Persze vannak olyanok is, akiket nem visel meg ez a tikkasztó hőség, de szerintem a lakosság több mint a fele ettől szenved. Hiába iszunk sokat és veszünk "hidegzuhanyt" többször is, ez túl sokat nem segít rajtunk...a légkondiról meg csak annyit, hogy azok sem bírják a végtelenségig-az meg már más kérdés, hogy a légkondik használata kissé megdobják a számlánkat(ami persze a nyárra nézve nem biztos, hogy anyagilag túl előnyös). Ezekről az éghajlati változásokról mindig a Holnapután című film jut eszembe, mert ott is jelentős éghajlati és klímaváltozást mutatnak be. Persze az el volt túlozva,elismerem...de a film alapelmélete, ami a Golf-áramlatról szól, nos, szerintem helytálló. Ki tudja, hogy a természet milyen csapásokat mérhet ránk, amiért mi folyamatosan romboljuk és szennyezzük környezetünket. Bár, ha nyitott szemmel járunk a világban mindenki látja, hogy egyre több az árvíz, a romboló viharok-még itt Magyarországon is-meg a pusztító erejű hurrikánok és tornádók is. Nem akarok pesszimista lenni,Isten őrizz! De véleményem szerint mindenki nagoyn jól tudja, hogy ha most nem cselekszünk, előtt-utóbb kimerülnek a természet tartalékai, és akkor nagy bajban lesz majd az emberiség. Ideig-óráig meg lehet állítani a szennyezést, de hogy ezt a romlandó folyamatot megállíthassuk vagy jobbá tehessük, ahhoz többet kell tenni...nem csak a hétköznapi embereknek, hanem a kormány embereinek-azoknak az embereknek, akik intézkedéseikkel iránythatják ezeket az új rendeleteket, védéseket, stb, stb...Nade erről ennyit.
Úgy néz ki elhatároztam magamat, hogy hajszínemet végre megváltoztassam...hosszas kutakodás után eldöntöttem, hogy vörösre váltok, azaz jobban mondva, kipróbálom magamat "vörös démonként". Hogy mi lesz az eredmény, kíváncsian várom...de remélem tetszeni fog. :-)

A cím nem is tudom, hogy pontosan hogyan jött. Tűnödtem dolgokon, főleg úgy, hogy most nyaraltam egy kis időt abban a parasztházban, amit Apámmal vettünk még tavaly...nagy felújítások voltak rajta, mert elég elhanyagolt és lerobbant volt, de mára már szinte majdnem hogy visszakapta az eredeti külsejét. Mikor gondolkodni volt erőm, eszembe ötlött, hogy egy ilyen régi stílusú ház mennyi mindent megért már az idők során. Régi parasztház lévén valószínűleg több, mint száz éves...talán van az 200 is. Sokmindent megért, történelmi és családi szempontból is...kézről-kézre járhatott a ház, mindig újabb és újabb családoknak adva otthont. Egy idő óta persze már csak "nyaralóként" működött, de biztos vagyok benne, hogy az előző tulajék is élvezték eme ház szépségét és hangulatát. Egészen kényelmes volt egy olyan házban aludni, ahol a kert végében már majdnem az erdő volt, ahol reggel a friss levegőre és madárcsicsergésre ébredt az ember. Nem is hiányzott annyira a városi zaj és rohanás...bár meg kell adni, a szürke, városi hétköznapokhoz képest olyan volt, mintha valaki megállította volna az időt egy pillanatra, hogy az ember minden kis apró dolgot kiélvezhessen, és hogy a természet minden egyes mozzanatát rögzíteni tudja. Persze nem mindenki tudja elviselni azt a mérhetetlen nagy csöndet és nyugalmat-mert bár az lenne az egészséges, mégis hozzá vagyunk szokva a városi alapzajokhoz. De nekem ez a pár nap tökéletes volt. :)
Egy teljesen más téma...
Már jó ideje várom, hogy megjelenjen a Harry Potter film és vééégre nemsokára itt is van a mozikban. Már alig várom, hogy lássam. Azt is várom már, hogy megjelenjen a hetedik könyv magyarul is. Bár tudok angolul, mégis úgy gondolom, hogyha eddig magyarul olvastam a könyvet, most jobb lenne úgy is folytatni. Egy-két infót olvastam a könyvről, de van, amibe nem tudok belenyugodni. Egy cikkben azt írták feltételezéseknél, hogy valószínűleg Harry meg fog halni a könyv végén...annak mi értelme lenne, hogy pont a rossz győz, a jó meg elbukik?! Ez kicsit ellenezné a már megszokott jó-rossz egyensúlyi viszonyt...és persze a gyerekeknek sem lenne valami túlságosan jó "happy end". Na de persze lehet, hogy ez csak pletyka, de remélem tényleg csak az. Én a jónak szurkolok...csak győzzem kivárni a decembert, mire megjelenik a könyv... :)

Ez az a vallási téma, amiben szerintem minden ember más véleménnyel van, vagy pedig inkább elhatárolódik a dologtól. A téma most úgy vetődött fel nálam, hogy találtam egy jó történelmi portált és ott találkoztam több, a torinoi lepellel kapcsolatos cikket. Hihetetlen, hogy ha vallásról van szó, az emberek már rögtön ellenállásba, egyet nem értésbe ütköznek...mondjuk nem is csoda, hiszen minden állítólagos fogható bizonyíték sokszor szemben áll a hittel, a tényleges "adatokkal". Ezzel kapcsolatban nem is nagyon foglalkoztam mostanáig, bár régen is érdekesnek tartottam a témát. Most, hogy elolvastam jópár cikket a lepel ügyével kapcsolatban, tényleg be kell látnom, hogy ez egy rettenetesen nehéz kérdés a vallásos emberek körében...de azért figyeljük csak meg, hogy a torinoi lepel mennyire is lehetne valóságos?! A források szerint a leplet többször fenyegette tűzveszély, egyszer meg is égett kicsit a leplet rejtő ládika, aminek következtében a lepel is megsérült. A ládikát őrző kolostor apácái toldották meg végül a leplet, egészítették ki újabb rongydarabokkal. 1988-ban vetették alá a leplet egy izotóp vizsgálatnak, hogy vajon mikori is lehet a lepel...a vizsgálat szerint a lepel 1260 és 1390 közöttire becsülték, ám mint kiderült, a mintát nem az eredeti rongydarabból, hanem a már fentebb említett toldalékból szedték ki. Tehát az, hogy a lepel valójában hány éves, nem lehet tudni, csak annyit, hogy bizonyosan régebbi, mint ahogy azt 1988-ban megítélték. De ez még nem minden...ugye a lepelnek nem csak a kora az, ami kérdéses, hanem a rajta állítólagosan kirajzolódó test-, és arclenyomat is. Ezzel kapcsolatban egy érdekes felvetést olvastam, ami inkább reálisabb, mint az, hogy ez Jézus testének és arcának lenyomata. Ez a vélemény pedig nem más, mint az, hogy az agy rendelkezik egy olyan funkcióval, amelyik az arc felismeréséért, elraktározásáért és esetleges rekonstrukciójáért felelős. ( Ez különben a nagyagy egy kis területét képezi. )  Majmokkal való kísérletekben is bemutatták régen,hogy ha egy gyümölcsös ábrába digitálisan egy emberi vagy bármely más ismerős fajtársuk arclenyomatát bedigitalizálják, akkor az agyuk rekonstruálja a látott képet és egy ismerősnek vélt arcot fedeznek fel benne...ezáltal pedig különleges reakciót,felismerő gesztusokat tesznek a kép felé. Nos, ez véleményem szerint inkább hihető,sem mint az, hogy a lepel valóban Jézusé volt. Természetesen senki hitét nem ítélhetem el, sem más meggyőződését nem rombolhatom le. Mindenesetre nem hiszem, hogy minden hitbéli és vallásos dolgot kézzel fogható dologgal,tárggyal kellene alátámasztani. Igaz, van egy-két dolog, ami tényleg beazonosítható és hihető dolog, na de a torinoi lepel túlságosan sok kérdést vet fel. Ez olyan, mint például valaki azt állította, hogy egy szendvicsben látta Szűz Mária képét...na igen, az emberi fantázia határtalan, de ez szerintem már eléggé mesebeli. Persze mindenki maga dönti el, hogy hihető-e a körítés, vagy csak szemfényvesztés az egész?! A döntést kedves olvasóimra bízom...de személy szerint én nem hiszek benne.

Hááát,hogy mitől is érzem magamat ólomnehezűnek?! A súlyos gondolatoktól...
Ma volt a harmadik forgalmi vizsgám,amin megint nem mentem át. Igaz,meleg volt, de nem mindent írhatok a meleg idő számlájára...kicsit reménykedtem, hogy ez a vizsga végre sikerülhet, bár meg kell adni, sokkal bizonytalanabbnak éreztem a dolgot, mint a második vizsgámnál. Hogy miért?! Nem tudom...de talán majd rájövök. Sokszor vezetés közben-vagy mielőtt még elkezdeném-úgy érzem,hogy olyan vagyok, mint egy időzített bomba. Akaratom ellenére is néha úgy ülök be az autóba, hogy teljesen nyugodt vagyok, ám mikor beülök, már rögtön olyan vagyok, mint akinek az élete függne a dologtól. Megvan bennem az akarat, a teljesítési és megfelelési vágy, de valahogy úgy érzem, kezdek kevés lenni ehhez a dologhoz. Egyszóval elfáradtam. Most tartok egy hét szünetet, aztán megint elkezdem-remélem több sikerrel és jókedvvel, mint az utóbbi időben.  De nem csak erről van szó...
Egyre többször érzem azt, hogy változtatnom kellene dolgokon-elsősorban mind hozzáállási, mind személyiségi téren. Régen nem voltam ennyire stresszes személyiség, több volt bennem a lazaság és nem voltam olyan, mint aki karót nyelt. Jobban megtaláltam a helyem egy társaságban, lazább voltam, mint az utóbbi időben. Mindmáig könnyen barátkozom-legalább is igyekszem-de valahogy úgy érzem, ez nem az igazi. Inkább hallgatag vagyok, visszahúzódó, és csendes...jóformán olyan személy, amilyen soha az életben nem nagyon akartam lenni-de ennek ellenére valahogy mégis így történt, így alakultak a dolgok. Ezen mind változtatni akarok, de fogalmam sincs, hogy hol is kezdhetném el...nem is tudom, hogy hogyan fogjak hozzá a kérdéshez. Ebben sem igazán mások felé akarok teljesíteni, hanem magam felé elsősorban. Hiszen az elzárkózott énemmel jóformán csak magamnak ártok és ártottam is a közelmúltban. Néha úgy vélem, kezdek hasonlítani egy depressziós alakhoz. Olyan negatívumokat érzek néha, amit jópár éve nem nagyon, vagy nem is tulajdonítottam nekik nagy  jelentőséget, hogy ezeket megszüntessem véglegesen. Nem akarok megint olyan szintre kerülni, hogy egy vadidegen, egy szakember segítségét kelljen kérnem-azt akkor is utáltam, ma sem változott meg róla a véleményem. Mindenesetre szeretnék véget vetni ennek. Elfáradtam, de valahogy fel akarok állni ebből az állapotból és olyan lenni, mint régen-laza, társasági lény, egy pozitívumokat sugárzó valaki. Ne csak a komolyságot és "karót nyelt" énemet lássák a többiek, hanem a többit is, ami valahol még bennem lakozik, csak valahová elástam mélyen...valamilyen úton-módon elő kell csalogatnom mindazt, aminek régen birtokában voltam. Remélem sikerül és abban is reménykedem, hogy Isten megsegít, hogy rendbehozzam a dolgaimat. Nehéz időszak lesz, megpróbáltatásokkal, de jobb akarok lenni, mint amilyen vagyok. Nem akarok depresszív lenni, azt akarom, hogy minden ilyen jellegű gondolat kiszivárogjon a fejemből. Élni akarok, és úgy, hogy lássák rajtam azt, hogy talán a nevemhez méltóan viselkedek. Hiszen a nevem nem mást jelent, mint a Vidámságot. Ezt akarom visszahozni, remélem növekvő eredményekkel és sikerekkel.
Remélem kedves olvasó, nem veszed zokon, hogy effajta sorokat írtam most le. Úgy vélem, ilyen fajta gondolatokkal más korombeli is megküzd, szinte majdnem nap, mint nap. Reménykedem, hogy nekik is sikerül megszabadulni az ilyen korban megjelenő hangulatváltozásoktól,depresszív hajlamtól. Sok erőt kívánok nekik is és remélem, barátaik és szeretteik is segítenek ebben a dologban.

kicsit más téma...nemrég megnéztem A KIRÁLYNŐ című filmet. Sokmindent tudtam a Diana halálát követő napokról, eseményekről, mégis ez a film kicsit jobban megvilágította a kérdést, jobban átláttam a dolgokat. A színésznő, aki a királynőt alakítja, szerintem nagyon hiteles, jól átadja a királyi családban megjelenő távolságtartást és fenséges megjelenést. Ha valaki szerette Diana hercegnőt, vagy ha valakit érdekel a téma, esetleg az, hogy milyen napokat élhetett át a királyi család emberileg és politikailag, akkor mindenkinek ajánlom ezt a filmet. Szerintem nem bánják meg, ha megnézik.

Egy kicsit gondolkodtam egy témán-mostanában,meg úgy régebben is,ami személyesen is érint.Ez a kérdés és téma pedig nem más,mint a nővé válás.Nos,szinte majdnem mindenki máshogy vélekedik erről a témáról,és mindenkinek megvan a határozott véleménye a dologról.Én személy szerint úgy gondolom,hogy ez a nővé válás nem kortól függ...ez csak érettség kérdése.Hiába múltam el 18,mégsem érzem úgy,hogy én teljes mértékű felnőtt lennék,tudatában mindannak,ami a nagybetűs élethez kell-tehát,nem is vagyok teljes értékű nő még.Ha teljes értékű nő lennék,az azt jelentené,hogy már készen állnék egy családra,gyereket tudnék nevelni,a nap 24 órájában gondoskodni róluk és felelősséget vállalni mindazért,amit teszek.Nos,én még nem vagyok ebben az állapotban,úgy érzem...már,ha ezt az oldalát nézzük a dolgoknak.Vannak olyan dolgok,amiket már ha kell,el tudnék végezni,de ez még nem teljesen elég ahhoz,hogy mindenezeket ha lehetne,akár holnap is el tudnám kezdeni...persze ez alapból sem így működik,csak szemléltetésként írtam ezt.Na és persze az sem mindegy,hogy egy fiúból mikor válik férfi.Szerintem ez akkor teljesül véglegesen,ha már megvan benne a kellő gondoskodási vágy és tudatában van mindannak,hogy ha családot alapítana,akkor neki kellene teljeskörű felelősséget vállalnia a családjáért.Hogy Ő lenne az,aki ténylegesen a CSALÁDFŐ lenne.Ez a szó véleményem szerint nagyon fontos és nem is szabad csak úgy elmenni mellette.Igaz,hogy a házasságban egyenrangúként kezelik a felek egymást-jobb esetben-de azt is észre kell vegyük,hogy egy családfőnek kézben kell tartania minden olyan fontos dolgot,ami a család fennmaradásához feltétlenül szükséges.A nő,az édesanya pedig a család összetartozását erősítheti meg...de nem feltétlenül neki kell anyagilag gondoskodni a családról-ez szerintem elsősorban az apa,a férfi,a férj dolga.Lehet,hogy maradi vagyok,de véleményem szerint ha ez nem is így lenne,sértené is a legtbb férfi büszkeségét...amit viszont tudunk,hogy arra aztán nagyon erősen vigyáznak. :)
Szóval,így most ezen filózgattam az elmúlt időszakban...csak ennyi...hirtelen más nem jut eszembe.
Az elkövetkezendő időben kicsit össze-vissza fogok írni valószínűleg,mivel egy-két változás hatására munkát kell vállalnom most a következő hónapra,meg talán augusztus elejére...úgyhogy akkor írok,amikor tudok.De remélem kedves olvasóimat ez a tény nem fogja visszatartani abban,hogy majd továbbra is várják az írásomat. :)

Na igen...ez olyan téma,amiről mindenki tudna mondani pár "kedves" szót...a budapesti közelkedésről mindenki azt mondaná rögtön,hogy egy nagy katasztrófa.Nos,igazuk van...nemcsak azért,mert a sok építkezés és felújítás miatt lelassult a forgalom,hanem azért is,mert túl sok az autó.Ha jobban megnézem,alig van olyan autós,aki nem egyedül ülne a járgányban...micsoda pazarlás-pedig mehetne tömegközlekedéssel is,de az neki túl kényelmetlen.Most,hogy én is a forgalmi vizsgámra készülök,egyre jobban látom,hogy sokan mennyire türelmetlenül vezetnek eme idegesítő tényezők hatására.Sietne,de előtte kamionok és egyéb nagyrakományú járművek állják el az utat...mindemellett persze meleg van,mindenki dudál a másikra-pedig tudhatnák,hogy a dudálással nem lesz gyorsabb a forgalom.Egy szóval a csúcsforgalom idejében a város leáll-mint minden más városban a világon.De nemcsak az autósok léteznek.Vannak ám a biciklisek is!Igaz,külföldön sokkal jobban ki vannak építve a bicikliutak,és nagyobb múltja is van ezeknek az útvonalaknak.Viszont itt Magyarországon alig fordítanak figyelmet a biciklisek épségére és védelmére.Sok esetben a kocsik között kénytelenek cikázni,ahol az a veszély fenyegeti őket,hogy egy-egy száguldozó elütheti őket.A járdát sem használhatják minden esetben,mert a padkák túl magasak,és a gyalogosokat is idegesítik a két keréken közlekedők...Mi lenne hát a megoldás?!Talán kezdhetnénk ott is,hogy akik autót vezetnek,nagyobb figyelmet fordítanának a biciklisekre és például nem parkolnának le a bicikliutakra...ha hagynák,hogy ők is akadálymentesebben haladjanak.Persze nem csak az autótulajdonosoknak kellene valamit kezdeniük ezzel a problémával.Ha a kormány esetleg nagyobb érdeklődést mutatna a téma iránt,nem lenne ennyire nagy gond.Senkinek nem jut eszébe,hogy esetleg az embereket biciklizésre kellene buzdítani,hiszen nemcsak hogy kikerülhetnék a buszon levő tömegnyomort,hanem még ráadásul egészséges is és jól megmozgat.Na,és személyem szerint ennek kell nagyobb energiát fordítani.Hiába vannak a különböző szervezetek és felvonulások(pl a Critical Mass nevű megmozdulás is),a kormánynak is tennie kellene valamit.Szóval hajrá kedves politikusok,szeretnénk egészségesen mozogni és közlekedni!!!Bicikliutakat akarunk,és balesetmentes haladást a bicikliutakon!!!Jó lenne,ha tennétek valamit...

Mint már oly sokszor,így most is csak cikáznak a gondolataim...mivel már régen írtam ide,így nem is csoda.
A legelső gondolatom,amit szeretnék leírni,az egy hírrel kapcsolatos,ami az utóbbi időben a híradókban terjengett.Ez a hír pedig nem más,mint a hollandiai "donor-show".Bizonyára mindenki hallott róla,tehát nem kell részleteznem.Mindenesetre felháborított,miszerint egy haldokló veséjéért lehet küzdeni...ez milyen már?!Ilyen tempóban lassan 20 év múlva a piacon fogják az emberi szerveket árulni,cserélni,stb,stb...mindezt persze 100 forintért...mint a cigányok a csokis vackaikkal: "Egy csoki egy szááááázas." Na,itt csak annyi különbség lenne,hogy a csoki helyett vese lenne,vagy bármilyen más szerv.Szóval;UNDORÍTÓ!!!!Kedves olvasóim nem tudom persze,hogy mit gonodlhatnak erről az egészről,de én úgy vélem,hogy ez kicsit sérti az illető vese tulajdonosát.Belegázol mind a lelkivilágába,mind a családja életébe...de ha maga a vese tulaja jelentkezett erre a showra,akkor egy komplett elmebetegről van szó..."Neki már úgy is mindegy,vihetik",vagy mi a csuda???Nem értem a mai embereket...de lehet,hogy csak velem van a baj.
Más!
Nagyon sokféle családot láttam már,kicsit és nagyot is,hangosat és csendeset egyaránt.Akármilyen is a család,úgy vélem,ez a legnagyobb ajándék,amibe rögtön beleszület az ember.Rögtön lesz nagybácsija,nagynénije,unokatestvérei,nagyszülei...a családot úgy kapjuk,ahogy van,azon nem nagyon lehet alakítgatni és megválasztani sem lehet az egyes tagokat.Én mindig szerettem volna egy ténylegesen élő családot...ahol a családtagok összeülnek egyes különleges alkalomkor,és együtt nevet,vitázik,cseveg,stb.Ez szinte soha nem adatott meg az életemben,csak talán kétszer-háromszor.Ez a 19 év alatt elég elenyésző számba ment,legalább is én így gondolom.Míg mások tudnak találkozni,mert fontos nekik ez a fajta együttlét,úgy mások megfeledkeznek arról,hogy végtére is a rokonok is fontos szerepet játszhatnak az életünkben.Pesten lakó rokonaimnak a száma sem túl kevés,mégis szinte soha nem látom őket,soha nem találkozunk...pedig az egyikkel egy kerületben is lakunk.Szomorú dolog ez,és ez a pont mindig fájdalmasan érint.Különösen akkor,ha próbálkozom,de valahogy mindig rosszul sülnek el a dolgok.Kérdem én,meddig van az a pont,amikor az ember azt mondja,hogy "igen,én még keresni fogom csak azért is,és addig rágom a fülét,míg nem találkozunk".És mikor van az a pont,amikor már azt mondjuk inkább,hogy hagyjuk az egészet a fenébe.Nem is tudom...én sokszor próbáltam kialakítani bármiféle kapcsolatot az unokatestvéreimmel,de a korkülönbség miatt sokszor ez nagyon nehezen ment.Mindenesetre szeretném,ha néhány rokonommal is nagyobb kapcsolat lenne egy "Szia,hogy vagy?"-nál...
Megint csak más téma!
Gondolkodtatok már el azon,hogy vajon mire lehetne képes egy ember,ha agyának majdnem összes területét ténylegesen felhasználná?!Néha annyira hiányozna egy kis plusz,amitől hamarabb mennek a fejembe a dolgok,amitől gyorsabb és hatékonyabb vagyok...mindezeket a dolgokat persze fejlesztéssel meg lehet oldani,az igyekezet is sokszor közrejátszik...de az a plusz tehetség,amit az agyunkkal felhasználhatnánk...milyen  jó is lenne.Érdekes lenne például,ha egy ember egy 500 oldalas könyvet mondjuk egy óra alatt el tudna olvasni.Erről egy film jut eszembe,ahol egy robot kb egy perc alatt elolvasott egy krimit.Sajnos már nem emlékszem a film címére,csak arra,hogy a robotot nagyon aranyosnak és kedvesnek találtam.Bár,ami azt illeti,a Kétszáz éves ember c. filmnél semmi sem tesz túl.Nekem mindig is az marad a legelső számú robotos film.Nem csak,hogy megindító,de tanulságok is vannak benne-legalábbis ahogy én azt többszöri látásból megítélem.Szóval,mindenkinek ajánlani tudom a filmet.
Nos,mára ennyi voltam.Remélem nem sok ilyen nagyszünet lesz az írásaim között,bár igyekszem a tényleges hézagokat megszüntetni.Mindenkinek kellemes jó éjszakát kívánok!

Ezt egy nagyon jó könyvben találtam-olvassátok figyelmesen.Nekem tetszett.igazából nem is történet,inkább amolyan versbe szedett kapcsolat története.Tess,íme:

Évtizedes napló:Szerelmi történet


1918 november  

Drágám!

Istennek hála,a háborúnak vége!
Térden állva jövök eléd.
Imádkozom,hogy végre hazatérjek,
S kérdem,hozzám jössz-e még?

Gyermekkorunkból ismerjük egymást.
Mikor gyúlt szívünkbe' fény?
Elsa hercegnőm voltál néjem,
S Lohengrid voltam én.

Emlékszel-e,még mit fogadtál
kamaszok voltunk akkor te,meg én?
Tíz év telt immár el azóta...
Királynőm van-e remény?

1928 november

Drágám!

A ládafiában kutattam én
Régi emlékek között,
Kezembe került e megsárgult vers
S szívembe béke költözött.

Mikor kimondtad rá az "igent",
Bizony nem soká vártunk.
Egy hónap alig telt bele
S máris oltár elé álltunk.

Tíz év eltelt azóta,
De mintha csak tegnap lett volna.
Szépséged most is a régi,
Mint a viruló rózsa.

1938 november

Drágám!
Elszállt megint tíz röpke év?
Változott-e valami?
Mindössze egy fontos odlog,
S ezt szerelmünk váltotta ki.

Azt hittük,sosem adatik meg...
hogy utódunk legyen...
Szerelmem köszönöm neked,
A fiút,kit szültél nekem.

1948 november

Drágám!

A szavak mind oly gyatrák,
Hogy fejezzem ki néked?
Mennyit jelentett nekem szerelmed,
csókjaid s ölelésed?

Oly önzetlenül adsz szeretetet
Nekem s fiunknak...
Viszonozni képtelenség
Mindazt,mit nekünk juttatsz.

1958 november

Drágám!

Újabb évtized áll mögöttünk.
Negyven éve már,
Hogy megosztjuk közös életünk
Örömeit és bánatát?

Mindvégig mellettem álltál.
(Vagy buzdítva álltál mögém.)
Életem összes sikerét
Neked köszönhetem én.

1968 november

Drágám!

Majdnem sikerült eljutnunk
Az aranylakodalomig...
Oly szörnyen hiányzol mindennap,
A szívem elfacsarodik!
Te elmentél,én itt vagyok,
S örömöm abban lelem,
Hogy írok neked,s úgy teszek,
Mintha most is itt lennél velem.

Hűséget halálig esküvénk,
De halál nem vet neki véget.
Szerelmünk lángolt...és fennmarad.
Drágám,örökké éget!

1978 november

Kedves olvasó!

A fenti néhány versikét,
Apám írta anyámnak.
Apa halála után leltem meg őket
Két részében a háznak.

Egy köteg anyám szekrényében állt,
Selyemszalag körötte;
Az utolsót,az urnája mellett
Apám könnye öntözte.

Szent esküvésük napját
Évente megünnepelték
Bármikorra is esett,
Hálaadáskor tették.

Apám azt mondta,ez az a nap,
Mely méltó és megfelelő
Hálát adni és ünnepelni
Hogy együtt élhetnek ők.

Íme hát,kedves olvasó,
Olvasd apám sorait;
Egy hű szerelem történetét,
Mely soha el nem kopik.


Ennyi volt a történet és a vers.Mindenki maga dönti el,h mennyire szép...engem megfogott.Remélem másnak is szereztem vele egy jó percet.

Reggel,mikor elindultam itthonról,egy nagyon aranyos látványban volt részem...egy idős házaspárt láttam,ahogy velem szemben kéz a kézben csoszognak egymás mellett.Az ilyenek mindig megfognak,mert látszik,hogy idős korukra is mennyire számítanak egymásra és hogy mennyire szeretik egymást.Hát igen,egy egész életen át kitartani valaki mellett jóban-rosszban,az bizony nagyon nehéz feladat.Sok házasság megy tönre amiatt,mert nem figyelnek eléggé egymásra és nem tartanak ki annyira a másik mellett,ahogy azt kellene.Rengeteg felnőtt már inkább csak "együtt él" a másikkal,de nem határozza el magát,nem kötelezi el magát a másik mellett.Hogy miért is?! Így legalább nincsen gond a papírmunkával.Hülyén hangzik,de sajnos így van.És mi van akkor,ha az együtt élő párnak gyereke is van?!Annak vajon mit mondanak,milyen kapcsolat van közöttük?!Hiszen nem férj és feleség,tehát lényegében nem igazán egyek...nem olyanok,mint a kagyló,amely csak két félből válhat egy igazi egésszé.Én egész életemben arra vágytam,hogyha majd "nagy" leszek,megtaláljam a másik felemet,és hogy vele maradjak végig mellette.Ha meg problémák vannak,azt is együtt kell megoldani...egy jó csapatmunka csodákra képes. :)
Persze ez mind csak akaraterő kérdése.Sok ember inkább a probléma felmerülésekor feladja és inkább elmenekül...szerintem ez a leginkább helytelenebb megoldás,hiszen aki menekül,sosem tanul meg megküzdeni a problémákkal...de ez most nem csak a párkapcsolatokra igaz,hanem bármilyen más problémával szemben is áll ez az állítás-legalábbis a részemről.Tehát az ilyen idős házaspárok is példát mutathatnak nekünk-mert egy egész életen át ott voltak a másiknak,és nem menekültek el a másik irányba,ha valami akadályba ütköztek.Én csak tisztelni tudom az ilyen embereket,mert kiállták az idő próbáját és ellenálltak a gonosznak.Bárcsak mindenkinek ennyi ereje lenne...remélem,nekem  is mindvégig lesz erőm kitartani.Mert valakivel együtt élni,megöregedni és meghalni szerintem az egyik legszebb dolog,ami történhet az emberrel.Ezzel a témával kapcsolatban majd írok egy másik bejegyzést,amiben egy történetet fogok leírni,ami ugyanezt a kitartást tükrözi.Remélem minden kedves olvasónak tetszeni fog.

Nem is tudom igazán,hogy mivel és hogyan kezdjem el beszámolómat...ma mentem forgalmi vizsgára,de sajnos megbuktam.Ez mind köszönhető volt a figyelmetlenségemnek,rosszullétemnek és a melegnek-a bukásomat leginkább az utolsó kettőnek köszönhetem.Titkos vágyam volt az,hogy elsőre átmenjek és hogy hamarosan vezethessem a peugeot-ot,de sajnos a meleg kifogott rajtam...hiába,az emberi szervezet nem a 31 fokos kinti,és a kocsiban levő 35 fokhoz van hozzászokva.Mindenesetre pár óra gyakorlás után megint mehetek-remélem akkor már sikeresebb leszek.Nagyon jó lenne...

Más téma...ez kicsit nehéz is,de pont olyan problémáról van szó,amivel szerintem minden fiatal küzd hosszú ideig-ez pedig a szülő-gyerek kapcsolat...abban is a nehezebbik fajta,az apa-lánya kapcsolat.Nagyon sokszor van úgy,hogy nehezen jön ki a két fél,veszekedések vannak,csiszolódnak egymáshoz....de valamikor ez már vagy unalmassá válik,vagy pedig egyszerűen nagyon nehéz legyűrni a problémákat.Persze egy szülő-gyermek kapcsolatban a korkülönbség is zavarható tényezővé válhat-ez akaratlanul is kiütközhet.Mindenesetre nem mondom,én is elég nehéz helyzetben vagyok apámmal kapcsolatban.Különösebben nincsen vele gondom,csak annyi,hogy nem úgy jövünk ki egymással,ahogy talán kellene.Mind a ketten rohanunk,el vagyunk foglalva a saját kis dolgainkkal és nagyon sokszor-talán túlságosan is gyakran-előfordul az,hogy nem törődünk a másik magánéletével,vagy a lelki életével...egyszerűen elsuhanunk felette.Igaz,alapból nehéz beszélni komolyabb dolgokról,de akkor méginkább nehezebb,ha a két fél más nézeteket vall,másak a meglátásaik...De talán a legeslegnehezebb az egészben a távolság.Az idő suhanásával együtt a távolság is növekedhet két ember között....persze ez nem jó dolog,főleg akkor,ha egy háztartásban élnek.De hogyan lehet az ilyen helyzeteket igazán jól megoldani?!Hogyan lehet úgy megfordítani a dolgot,hogy mind a két fél meg legyen elégedve?!Nehéz kérdés,mindenesetre szeretném én is megoldani az ilyen helyzeteket,mint bárki más.Remélem így vagy úgy,de sikerrel járok...nem akarok úgy élni,hogy azt higyjék rólam,hogy igazából nem érdekel a másiknak az élete,lelki világa...majd Isten megsegít.

Kedves oldasóimtól elnézést kérek,de a hétvégém elég mozgalmas volt ahhoz,hogy ne tudjak gépközelbe jutni,így megfosztva a blogomat az újabb bejegyzésektől.Néha az ilyesmi megesik,pláne egy olyan ember életében,aki szinte sosem áll meg-hiába,mindig van valami.A hétvége mondjuk jól telt,egy kisebb biciklizés is belefért a Velencei-tó körül.Élveztem a jó levegőt,és a gyerekek is aranyosak voltak(leginkább 8-10 éves forma kisgyerekekről van itt szó.).A gyerekekről jut eszembe...barátnőmmel,Mariannal beszélgettünk a neveléskérdésről,hogy ki hogyan képzeli el a jövendő szülői szerepet.Nagy tanakodás is kibeszélés közepette arra jutottunk,hogy egyet biztosan meg fogunk akadályozni,akármennyire is nehéz:nem fogjuk hagyni,hogy gyerekeink elkallódjanak és ezáltal egy csomó veszélynek ki legyenek téve a világgal szemben.Mindenki nagyon jól tudja,hogy az a gyerek vagy fiatal,akivel nem törődnek eleget kisgyerek korában,annak súlyos problémái lesznek,a már felnőtt életében.Nálam szerencsére ilyen gond nem volt.Nálunk inkább az volt a gond,hogy egyke lévén én talán túl sok dolgot megkaptam a szüleimtől,amiért másoknak sokkal többet kellett küzdeniük.A szüleim elhalmoztak minden jóval,és anyám-akármennyire is szeretem őt-azért elkövetett egy nagy hibát;azt,hogy túlságosan is szeretett.Sok időbe telt,mire elengedett egy komolyabb táborba,vagy megengedte,hogy hosszabb ideig legyek távol.Na igen,a túlságos szeretet is lehet káros.Nem azt mondom,hogy rögtön adjunk nagy teret a gyereknek,de minden korszaknak megvan a maga normális fejlődési periódusa...kicsiként ugye mindig a szüleink karjába vágytunk,nagy figyelmet fordítottunk arra,hogy a szüleink akarata szerint válasszuk ki az utunkat.Később persze jobban megismerjük a világot és az a korszak is eljön,amikor magunk kezdünk irányítani bizonyos dolgokat.komoly dolgokkal ismerkedünk meg,mint pl az igazi barátság,a szerelem,az önállóság.Mindezek megismerésekor szerintem már nem tesz jót,ha a szülő nagyon rövid pórázon akarja tartani a gyereket.Véleményem szerint tehát teret kell adni mindenfajta egyéni felszólalásnak-persze mérlegelve azt,hogy mit engedhetünk meg véglegesen a gyereknek és mit nem.Persze nem fogom hagyni,hogy egészségét idő előtt tönkretegye,és azt sem,hoggy agyonbulizza magát tanulás helyett.Hiszen ha nem tanul komolyan-a megfelelő mennyiségű szórakozás mellett-akkor nem tud elhelyezkedni a későbbiekben.Mindezeket áttekintve látszik,hogy egy gyereknevelés nagyon sok mérlegelésből és megfontolt döntésből kell,hogy álljon.Nem mondom azt,hogy van olyan szülő,aki teljesen tökéletesen neveli a gyermekét-hiszen a hibák itt-ott kiütköznek-de lehet a tökéletességre és a jóra törekedni.Én ezt az utat fogom követni és mindent megteszek azért,hogy gyerekem épen és egészségesen fejlődjön,a korának megfelelően.

Más téma...ma "sétáltam" az utcán,és megláttam egy lányt-kb velem egyidős lehetett-és megdöbbentem,hogy mennyire ízléstelenül öltözködik.Rengeteg fiatalt látok mostanában így,szedett-vetett cuccokban járni.Borzalmas szerintem az a látvány,amikor egy kicsit teltebb alkatú fiatal lány felvesz egy olyan szűk ruhát,amibe örült,hogy belepréselte magát,és kint van az összes feleslege...Megértem,hogy a média meg a sok hülyeség a tv-ből mind azt mondja,hogy ilyen meg olyan divatot kell követni,de szerintem a divaton túl kell,hogy legyen egyfajta normális stílusérzék is.Egy vékony lány pl nem fog felvenni egy olyan ruhát,ami kb 3-szor akkora,mint Ő,és egy teltebb lány-ha normálisan gondolkodik és van érzéke a ruhákhoz-akkor nem vesz fel egy nála két számmal kisebb ruhát.Undorítónak tartom,hogy sem a szülők,sem a barátok nem segítenek nekik.És nem hiszem,hogy az ilyen egyének biztosan jobban érzik magukat úgy,hogy mindenük kint van.Nem azt mondom,hogy az én öltözködési stílusom is tökéletes...de igyekszem azért a divattól függetlenül is kiválasztani azt a fajta ruhát,ami számomra kényelmes,és nem nézek ki benne rosszul-na és nem olyan,mintha egy régi,virágos függönyt öntöttek volna rá valakire.Amúgy az öltözködés is szerintem pont abba a kategóriába tartozik,mint a higiénia.Arra is ügyelni kell,minden nap mosakszunk-legalábbis remélem mindenki így van ezzel :) -és minden nap ügyelünk a tisztaságunkra.Ha kicsit már koszosak vagyunk,sokunkban felmerül a hiúság,és rögtön menekülünk a wc-be megtörölni az arcunkat,kezet mosni,stb,stb...akkor ezt kedves lányok,miért nem lehet megtenni az öltözködéssel is?!Ez azért elgondolkodtató.Ha meg valakinek még nincs kialakult stílusa,nem érzett még rá annyira,akkor kérjen segítséget.A segítségkérés tudtommal nem szégyen.
Mindezek mellett persze nem csak a fiatal lányok öltözködése az,ami néha kiakasztó tud lenni...a fiúk is néha úgy tudnak kinézni,mint akit éppen akkor szedtek ki a szárítógépből...kócos haj,lógó "deszkás" gatyó-amiből minimum a fél boxer kint van-na és persze elengedhetetlen a jól bevált sirtes sapka is,amit ha a fejükre húznak,semmit nem lehet az arcukból látni...nem hogy még a szemét...áh,az azért már túlzás lenne.Egyszer rökönyödtem meg a Blahán,amikor a villamost vártam...kb majdnem ugyanez a felállítás volt látható,egy aprócska kis különbséggel: a fiúnak nem boxere volt,hanem tangája,és bugyirózsaszín pólója....na,ennyit a jóízlésről.

Remélem senki nem azt hiszi,hogy én egy állandóan mindent elbíráló alak vagyok...de nem tartom jónak,hogy a fiataloknak majdnem a fele szinte semmilyen egyéni,normálisnak mondható stílust nem tud felvenni.Nem tartom helyesnek azt sem,mikor egy lány szájából legalább vagy 3 piercing lóg ki,a szemöldök-piercingről már nem is ejtve szót,stb,stb...vajon a szülők nem félnek egy idő után a sátánista gyerekük megjelenésétől?!Szóval,befejezve monológomat én csak annyit mondok,hogy a jóízlés határain belül mozogva is lehet egy jópofa,nekünk tetsző irányzat szerint öltözködni...csak  tényleg lássuk meg azt,hogy mi a jó nekünk és mi az,ami számunkra teljesen felesleges lehet.

Na,végre ide is eljutottam.Hihetetlen,hogy igazából még csak "délelőtt" van,mégis mennyi mindent kellett elintézni.Ez a rohanás tiszta ördögi kör-sosem szabadul meg tőle az ember.Néha olyan jó lenne egy kicsit leülni,csak bambulni előre és semmittevéssel eltölteni legalább egy fél órát...nade ilyenről csak álmodni lehet-főleg itt Pesten.Állandó forgalom,kocsik és villamosok zúgásától és megannyi más zajtól hangos a környék.Igaz,mi még talán a kerületünk halkabb részén lakunk,mégis sokszor előfordul,hogy elmenekülnék innen.(Pláne akkor,mikor az éjszaka közepén a drágalátos beszívott és berúgott egyetemistáktól visszhangzik a játszótér!)De elhatároztam-már nem is tudom,hogy pontosan hány éve-hogy ha lesz elég pénzem,veszek egy kisebb,de annál halkabb környéken levő lakást.Ez lehet akár Bp külsőbb kerülete is,vagy valamely más környéki kisebb hely....lényeg az,hogy megadja nekem azt a nyugalmat,amire alapszinten-mint minden más embernek-szüksége van.
De persze nem csak panaszkodni szeretnék.Örülhetek egyáltalán,hogy a lakásunk olyan fekvésű,hogy szinten majdnem egész nap besüt a nap.Most is élvezem a napsütést,a viszonylag "friss" levegő fuvallatát...már csak a csicsergő madarak hiányoznak,de mivel még az itteni galambokat is kilőtték,a madárcsicsergésre aztán várhatok.Maradnak hát a kutyák,macskák és a többi állatfaj,mint például az ember hangja is. :)
De sebaj-a hétvége azért adatott meg az embernek,hogy kicsit pihenhessen-ha csakugyan megteheti-és hogy kimenekülhessen a szabadba,a zöldre.Szeretek kimenni  a környékbeli zöldre,de mivel mindenki menekülési célpontjának a Margitszigetet vagy a Városligetet választja,így távolabbi pontokat kellett kiválasztanom menekülési úticélomul.Jobb helyet talán nem is találhattam volna,mint a János-hegy.Legutóbb mikor ott voltam,újra megcsodálhattam az onnan elém táruló látványt,vagyis az alatta fekvő várost,a Dunát,a messziről látszó Parlamentet és megannyi hidat.Igazából annyira nem szeretem Pestet-a fentebb említett zajok,szagok és rohanás miatt-de ilyenkor mégis kellemes látványt tud nyújtani.Remélem,hogy hamarosan megint kiszabadulok oda,és élvezhetem a természet adta örömöket,a tiszta levegőt,a nyugalmat...a nyaramat meg főleg a nyugalomra szeretném szentelni.Hogy ez sikerülni fog-e?!Nos,ez majd kkiderül.
Mára ennyi voltam,mert a legjobb barátnőm nálam alszik a hétvégén-kollégista lévén nem mindig tud hazajutni,ezért néha én szoktam vendégül látni.Ami persze nem is baj,legalább találkozunk,és tudunk csevegni is.Szóval csak pozitív hatása van. :) Tehát kedves olvasóm,most búcsút kell vennem.További szép napot és napsütést!

egy ismerősöm által idézett mondat fogott meg,amely szerintem említésre méltó. Igaz,az idézet nem ördöngős.De amilyen egyszerű,annyira sokatmondó is-szerintem .Az idézet a következő:
"Úgy élj a jelenben, hogy a jövőben megbánás nélkül gondolhass vissza a múltra."
Nos,végülis milyen igaz is,nem?Hiszen ki ne gondolna néha ilyesmire?!Rengeteg döntésünket úgy hozzuk meg a jelenben,hogy nem nézzük a jövőben bekövetkező változásokat...hányszor teszünk olyan mozdulatokat,dolgokat,melyeket akár már percek múlva is megbánunk és legszívesebben a föld alá süllyednénk.Hányszor fordul elő az,hogy egy elejtett megjegyzés a jelenben ugyan nem tűnik sértőnek,mégis a jövőben visszavág.Nem hiszem,hogy egyetlenegy ember ne lett volna már ilyen kínos,rossz helyzetben. És megkérdőjelezendő az is,hogy az ember hányszor követheti el ugyanazokat a hibákat,mire tanul belőlük?vagy ez teljesen egyénfüggő?!Nos,úgy vélem igen...akik elég okosak ugyanis,hogy tanuljanak hibáikból,a továbbiakban el tudják kerülni a számukra negatív helyzeteket.Akik viszont soha nem tanulnak hibáikból,nem csak önfejűek,de úgy gondolom,hogy teljesen meggondolatlan életet élnek,akár keresztülgázolva másokon.Én is voltam már ilyen helyzetben,mikor olyan emberrel találkoztam,aki simán átgázolt más ember érzésein,mert nem is gondolt bele mondandóinak következményeire...na igen,bölcs dolog a tanulás-a hibákból való tanulás-de méginkább bölcsebb gondolkodni merni.És hogy mi következik az idézetből?Véleményem szerint annyi röviden,hogy először gondolkodj,utána cselekedj!Akkor biztosan nem fogod megbánni a jövőben tetteidet,mert tudod,hogy alaposan végiggondoltad a dolgokat és helyesen cselekedtél.
A legnagyobb bátorság  tehát a gondolkodni akarás és tudás...ha először mindenki gondolkodik és utána cselekszik,biztos hogy rengeteg stressztől megóvja magát és környezetét.Tehát,csak ajánlani tudom.Ezt a bejegyzést főleg azoknak írtam,akik sokszor csak utólag jönnek rá hibáikra és nem nagyon ismerik be azokat.

Nos,mivel most írok először ide,így úgy gondolom,illendő leírnom,hogy ki vagyok,honnan jöttem,stb,stb...kicsit olyan "Amerikából jöttem"-játék lesz,de úgy vélem,egy rövid bemutatkozással tényleg tartozom olvasóimnak.Akik ismernek,azok "fogják be fülüket" és tekintsék semmisnek ezt az első bejegyzést.
Nos,én 1988.02.08.-án láttam meg a napvilágot Miskolcon.Pár évig falun laktunk,Berzéken-Miskolctól 20 kilométerre.Édesapám egyetemi tanárként és görög katolikus papként "szuperál",édesanyám pedig levéltáros volt.4 éves koromban Miskolcra költöztünk egy áthelyezés miatt.Miskolcot nagyon szerettem,mert voltak barátaim,és a társaságok,amelyeket megismertem újabb és újabb élményt nyújtottak nekem.Miskolcon két helyen is laktunk,ebből 5 évet az Avason.Mindenki jól tudja,hogy az Avas egy lakótelep,jóformán alig van itt valami zöld,sokszor már szinte nyomornegyednek hat a sok magas,egyforma épület.Ennek ellenére én mégis szerettem,sok kisebb csavargási útvonalat szerkesztettem magamnak az évek során...szerettem a környéket bejárni,egyedül végigjárni a jól ismert utakat,megfigyelni a játszóterek zsibongó életét,ahol a kisgyerekek elütötték az időt...néha,egy-egy csavargásom alatt be is szálltam a játékokba-persze csakis akkor,ha otthoni kötelezettségeim megengedték.Ugyanis elég sokmindent kellett csinálni,jól be voltam fogva. :) A suli sem volt könnyű,és kicsi zenészként a zenélés is sok időt elvett az életemből-természetesen ezt sosem bántam meg.Ám eme időszak sem tarthatott örökké...eljött az az idő is,mikor innen is el kellett költöznünk,hátrahagyva mindazt,ami kedves volt számomra-az akkori barátaimat,a kedves sulimat,a jól ismert környéket...nagy érvágás volt ez az életem alakulásában,de ma már tudom,hogy bizonyos dolgokban jobb,hogy így történt.Mivel Budapestre költöztünk több lehetőségem volt tanulni,magasabb szinten fejleszthettem tudásomat és be is kerültem az Operaház gyerekkarába. Imádtam ott lenni,részt venni az operákban,élvezni azt a tömeget,amelyik mohó szemekkel figyelte a színpadi eseményeket.Szerettem a díszleteket,az élő zenét,szinte mindent,amit egy ilyen előadás nyújthat egy résztvevőnek.Igaz,csak két évig lehettem tagja a csapatnak,mégis nagyon élveztem és mindmáig nagyon hiányzik az effajta szereplés.Amióta a konziban tanulok néha előfordult ehhez hasonló előadás is-pl Székelyfonó,Cosi fan tutte...de ezek már kicsit más hangulatot adtak vissza,mint a régi előadások.Talán azért is,mert azóta én is sokat változtam.De elkanyarodva a zenétől,másra is kitérnék.Mára már-4 éve-félárvaként élek,apámmal és a kutyámmal...Édesanyám súlyos betegségben,többszörös rákban halt meg.Rossz időszak volt ez az életemben,mégis úgy gondolom,hogy elengedhetelen esemény volt abból a szempontból nézve,hogy sikerüljön felnőnöm.Igaz,lehet,hogy később kellett volna megtörténnie,de úgy vélem,jobb volt így.Néha hiányzik az anya-lánya kapcsolat,de ahogy apám igyekszik engem nevelni és támogatni úgy érzem,az ő feladatát is igyekszik teljes körben átvenni. Persze egy édesanyát senki nem tud pótolni...ezt mindenki tudja.Néha meg is látogatom Őt a temetőben,de úgy érzem nem csak a sír látogatásával lehet vkiről megemlékezni,beszélgetni vele.Szinte nincs olyan nap,mikor nem gondolnék legalább 5 percet rá,és beszélgetnék vele egy kicsit-úgyis tudom,hogy mindig mindent lát a mostani életemből és tudom,hogy segít is nekem,amikor csak kell.De édesanyámról ennyit.
A mostani életem leginkább a helykeresésről szól,az egyetemre való átállásról,a vizsgákról...hamarosan kiderülnek az eredményeim,mind nyelvvizsga terén,mind az egyetem terén,hogy tanulmányaimat hol folytatom tovább.Remélem,hogy jó helyre kerülök...ez majd úgyis kiderül.Magánéletben pedig igyekszem a legjobbat kihozni,amikor lehet...van egy már több,mint két éves kapcsolatom,amiben boldog vagyok és tudom,hogy ez pozitívumot hoz az életembe és kárpótol mindenért,ami eddig történt velem.Remélem,hogy a jövőben is egy viszonylag egyensúlyozott magánéletnek lehetek a büszke tulajdonosa... :)
Nos,kedves olvasóm,nagyon dióhéjban ennyi.További élményeimet,gondolataimat úgyis a többi bejegyzésben fogom megtenni....ez már így is nagyon túl sok,egyszerre. :)